A Csíkszeredában lezajló bajnoki mérkőzés nem csak a labdarúgásról szólt – botrány, provokáció és etnikai ellentétek tették felejthetetlenné az estét. A meccs előtt, alatt és után a gyűlölet hangjai is szólaltak meg, olyan szinten, hogy az már nem pusztán szurkolás vagy rivalizálás volt: gyalázkodás. A magyar kisebbség attribútumaival szabadon dobálóztak, miközben a stadion környékén és azon belül is robbant a feszültség.
A helyszín: FK Csíkszereda otthona, a felvidéki magyarok számára: otthon – de csütörtök este úgy érezhette mindenki, mintha ostrom alatt állna. Dinamo Bukarest táborából közel 150 szurkoló kellet útnak, többen kisebb csoportokban, céltalanul. Gyakran összeütköztek helyiekkel, mielőtt beértek volna a stadionhoz – de a valódi botrány csak akkor tört ki, amikor beléptek, vagy inkább betörtek az ellenfél szektorába: jegyeket vittek, amennyit csak tudtak, áttörtek a korlátozásokon, hogy minél nagyobb legyen a hangerő – és a provokáció.
Amint a Dinamo-szurkolók bejutottak, előadták: fáklyákat gyújtottak, pirotechnikai eszközökkel sefteltek – hogy a látvány legalább olyan robbanékony legyen, mint a hangulat –, és legfeljebb csak az időpontot várták, hogy előbukkanjon a gyalázatos molin
Nem egy-két ordító rigmusról volt szó, nem csupán lelkes, de durván uszító skandálásról. Mindez a mérkőzés jegyzetfüzetében: rejtett üzenetekkel, címkékkel, amelyben a magyar identitás támadás tárgyává vált – nem okosan vagy egyensúlyban, hanem erővel, felszíni gusztustalansággal.
A mérkőzés félidei szünete sem hozott enyhülést: a stadion világítása 62. perc körül kifogyott – úgy tűnt, mintha sötétségbe borult volna a lelátó is. A szünetben kivonultak a Dinamo hívei – nemcsak a játékra, de az egész helyzetre reagálva –, és az utcákra mentek, ahol párbajjellegű összecsapások alakultak ki: ütők, botok, üvöltések. A hatóságok könnygázzal avatkoztak be. Az igaz, hogy mindkét csapatnak volt célja a pályán, a Csíkszereda kétgólos előnye azonban Dinamo részéről felzárkózásban torkollott – 2–2-re ment a mérkőzés. De a döntetlen már csak a pályán volt igazságos, a lelátón és a kinti utcákon a győztes nyelve, az etnikai ellenszenv harsogott.
FK Csíkszereda az egyetlen magyar kötődésű együttes Románia élvonalában, mióta a Sepsi OSK kiesett. Ez az identitás nyíltan vállalt: magyar himnuszok, magyar szurkolói rigmusok minden mérkőzésen – „Hajrá, Szereda!” kiáltások tömkelege. Ez a feszült helyzet: egy magyar közösség, amely nem rejti el a magyar nyelvét, kultúráját, történelmét – és ebből egyes román szurkolók és politikai hangok már provokációnak veszik. Az identitás vállalása többen szerint politikai kihívás, amit nemigen tűrnek, különösen, ha jogosultságokat, jogokat kérnek.
Az ilyen események nem csupán futballrivalizálás: társadalmi tükrei annak, hogy milyen messzire képes fajulni a nacionalizmus, ha nem kezelik – vagy ha éppen szítják. A hatóságoktól elvárható lenne, hogy mindenki biztonságát garantálják. De amikor a stadion bejáratánál már konfliktus tör ki – amikor a szurkolók jegyekkel trükköznek, amikor a rendőröknek könnygázt kell bevetniük –, akkor az egész esemény elveszíti sport jellegét, és átfordul színpadra a gyűlölet.
Hol a határ a szólásszabadság és a gyűlöletbeszéd között — különösen, ha rigmusokkal, molinókkal a pályán kívül is mérgező üzeneteket közvetítünk?
Ez az eset figyelmeztetés: Transylvania több mint földrajzi régió; sokak számára érzések, identitások, történelmi sebek terepe is. És ha a mérkőzés csak arról szól, ki rúgja be előbb a gólt, akkor az igazság torzul – már legalább amennyire egy molinó, egy galambbéke-ígéret vagy egy skandálás tud torzulni.
Harapós, sötét, dübörgő – ez a történet olyan, hogy nem ül el egy kiabálással. Mert a stadionban tombolt provokáció nemcsak buzdítás: üzenet. És az üzenet az, hogy egyesek azt akarják látni: minden köröm alatti porszem is az övék – mindegy, hogy ki írja alá: a gyűlölet vagy a sport.
